A figyelemből születik a megértés, a megértésből a változás.
Lehet, hogy
sokadszor történik, mégis újra váratlanul ér. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a
felszínt nézni: a tünetet, a dühöt, a szétszórtságot, az ellenállást.
De ha egy pillanatra megállunk, és nem a viselkedést akarjuk megváltoztatni, hanem meghallani, mit üzen a kapcsolat, akkor valami egészen új kezdődik.
Mindannyian a kapcsolaton keresztül tanulunk önmagunkról. Azt is, hogy biztonságban vagyunk-e, szabad-e hibáznunk, és hogy figyelnek-e ránk olyankor is, amikor nehéz velünk. És szülőként is tanulunk: napról napra új tapasztalatokat szerzünk arról, hogyan tudunk szeretettel, mégis határozottan jelen lenni.
Egy új tér
születik most.
Egy olyan tér,
amely a nyitottságra, a bizalomra és az őszinteségre épül. Olyan tér, ahol
szabad megállni, elgondolkodni, kérdezni, és újraértelmezni a megszokott
helyzeteket. Ebben a térben nem a hibák, hanem a kapcsolódás lehetőségei
kerülnek a középpontba.
Ez az írás egy olyan sorozat bevezető része, amely lépésről lépésre kísér végig azon az úton, ahol
nemcsak a gyermekünk viselkedése válik érthetőbbé, hanem a saját szülői működésünk
is.
A következő
bejegyzésekben együtt tudunk gondolkodni arról,
- hogyan ismerhetjük fel a gyermekünk erősségeit,
- hogyan tudunk a nehéz pillanatokban nyugodtak maradni,
- hogyan formálhatjuk a családi mintákat,
- és hogyan teremthetünk közösen kiszámítható, biztonságos rendszert otthon.
Minden írás egy-egy apró felismerésre hív. Nem útmutató és nem szabálykönyv lesz, hanem meghívás a párbeszédre – önmagunkkal, a gyermekünkkel, és a kapcsolattal, ami összeköt bennünket.
A cél nem a tökéletesség, hanem a megértés és a
finomhangolás: hogy lássuk, a változás nem egy nagy lépés, hanem sok apró
pillanat, amikor másként reagálunk.
Ha szeretnéd
átlátni, hogyan épül fel ez a sorozat, és milyen témák mentén haladunk végig a
közös gondolkodás útján, itt megtekintheted az összefüggéseket → [A folyamat íve – szülői felismerések térképe]
Kísérjen ez az
írás abban, hogy a következő hetekben megengedjük magunknak a lassú nézést – azt
a fajta figyelmet, amelyben megérkezik a megértés. A lassú nézés nem tétlenség,
hanem jelenlét: amikor nem azonnal akarunk reagálni, hanem időt adunk annak,
ami történik, hogy valóban láthatóvá váljon.
Mert amikor
megállunk, és így figyelünk, nemcsak a gyermekünket látjuk tisztábban – hanem önmagunkat
is.
A fény, amit a másikban látunk, minket is megvilágít.