A pedagógus és a gyógypedagógus szerepe
A pedagógus feladata, hogy a mindennapi helyzetekben segítse a gyermek gyakorlását, és megerősítse a sikeres próbálkozásokat. Még a legapróbb előrelépéseket is fontos észrevenni és visszajelezni:
„Látom, most inkább a rajzolást választottad, hogy megnyugodj, ez jó döntés volt.”
Az ilyen pozitív megerősítések nemcsak a viselkedést erősítik, hanem a gyermek önbizalmát is növelik. A szakirodalom is hangsúlyozza, hogy a pozitív visszajelzések és a kiszámítható környezet pozitív és sokkal tartósabb változást hoznak, mint a büntetés, amely rövid távon hatékonynak tűnhet, de hosszabb távon rombolja a kapcsolatot. A pedagógus tehát a közösségi helyzetekben kínál lehetőséget a stratégiák kipróbálására és gyakorlására, miközben biztosítja a biztonságos, következetes kereteket.
A gyógypedagógus szerepe a célzott, egyénre
szabott fejlesztésben hangsúlyos. Ő segít a gyermek sajátos szükségleteihez
igazított eszközök kiválasztásában, személyre szabott vizuális segédeszközök készítésében,
valamint abban, hogy a tanult stratégiák ne csak a fejlesztőfoglalkozáson
működjenek, hanem a csoportban és otthon is. Ez a generalizáció különösen
fontos, hiszen a gyerekek gyakran csak ott használják az adott eszközt, ahol
megismerték.
A gyógypedagógus:
·
közös vizuális eszközöket javasol, készít,
amelyeket a pedagógus és a szülő is használhat,
·
javaslatot tesz arra, milyen kifejezésekkel
hivatkozzanak ugyanarra a módszerre,
·
biztonságos helyzetekből fokozatosan vezeti át a
gyermeket a hétköznapi szituációk felé,
·
bevonja a szülőket, hogy otthon is folytatódjon
a gyakorlás,
·
támogatja a pedagógusokat abban, hogyan építsék
be a stratégiákat a napi rutinba.
Így a gyermek nemcsak az óvodában vagy
iskolában, hanem otthon is ugyanazokat a kapaszkodókat gyakorolhatja. Ez a
konzisztencia biztosítja, hogy a stratégiák fokozatosan belsővé váljanak.
A szülő szerepe – modell, struktúra, kommunikáció
1.
Modellnyújtás
A gyerek az érzelmi reakciókat is utánozza. Ha a szülő vagy pedagógus képes
kimondani: „Most mérges vagyok, kell egy kis
idő, hogy lenyugodjak”, az mintát ad.
2.
Kommunikációs stratégiák
·
Rövid, világos mondatok, kevés szó, nyugodt
hangnem.
·
Szemkontaktus, érintés a személyes figyelemhez.
·
Egyszerű választási lehetőségek: „Most választhatsz: pihensz a szobádban, vagy
rajzolsz tíz percig.”
·
Előre egyeztetett jelzések (pl. kézfeltartás =
„időre van szükségem”).
·
A „nem”-mel kezdődő
tiltások helyett használjunk pozitív megfogalmazást:
o nem
„Ne kiabálj!”, hanem „Beszélj lassabban és halkabban, hogy
meghalljalak.”
3.
Struktúrák teremtése, következetesség
·
A kiszámíthatóság biztonságot ad: világos
napirend, állandó szabályok.
·
Vizuális napirendek (képek, táblák) és különböző
vizuális jelzések, segédeszközök segítik a gyermeket az időbeli és térbeli
tájékozódásban, a szabályok betartásában, a sikerek számontartásában.
·
Változások előre jelzése csökkenti a szorongást,
a frusztrációt, az ellenkezést, a robbanásveszélyt.
·
A struktúra és a következetesség nem merevség,
hanem kiszámíthatóságot, érzelmi biztonságot ad a gyermek számára.
4. A
szülő erőforrásainak védelme
A gyermek legfontosabb támasza és erőforrása a saját szülője. Ezért különösen fontos, hogy a szülő ne csak gyermekére, hanem a saját jóllétére is figyeljen, hiszen ez is a gyermek érdekét szolgálja: egy kiegyensúlyozott, feltöltődött szülő sokkal hatékonyabban tud jelen lenni a nehéz helyzetekben. Ha viszont a szülő kimerült, ingerült vagy kiégett, könnyebben elveszíti a kontrollt – és ez a feszültség a gyermekre is átragadhat. A szülőtréning-programok (pl. ADHD-s gyerekek szüleinek készült kézikönyvek) is kiemelik: a szülő saját erőforrásainak védelme nem önzés, hanem alapfeltétel ahhoz, hogy következetes és támogató tudjon maradni.
A szülők gyakran élnek meg dühöt,
frusztrációt, szégyent vagy bűntudatot a gyermeknevelés során adódó nehéz
helyzetek miatt. Ez természetes, és nem a szülői kudarc jele. Fontos, hogy támaszkodjanak
olyan tevékenységekre, kapcsolatokra, amelyek erőforrást jelentenek: partner,
barát vagy sorstárs szülők. Ha pedig a feszültség túl nagy, szükséges szakemberhez fordulni – pszichológushoz,
családterapeutához, vagy háziorvoshoz, aki továbbirányíthat. Ezek a szakemberek
rendelkeznek a megfelelő kompetenciával a szülő támogatásához. A pedagógus és a
gyógypedagógus szerepe itt nem terápiás: az ő feladatuk annyi, hogy észrevegyék
a szülő túlterheltségét, és érzékenyen jelezzék a segítségkérés fontosságát.
A gyermek akkor érzi magát biztonságban, ha minden közegben hasonló kapaszkodókkal találkozik. Ezért fontos, hogy a pedagógus, a gyógypedagógus és a szülő együttműködjön, és közösen határozzák meg a szabályokat és a stratégiákat. Az ilyen közös eszközök közé tartozhatnak a viselkedési szabályok, viselkedés megfelelő mederbe terelését segítő jutalmak és következmények, illetve a használt vizuális segédeszközök. Jó példa erre az Ötpontos skála, amely nemcsak a düh erősségének felismerését segíti, hanem konkrét megoldási stratégiákat is társít az egyes szintekhez. Ha a gyermek otthon, az óvodában/iskolában és a fejlesztésen is ugyanazt a rendszert látja, biztonságérzete és önszabályozó képessége fokozatosan erősödik, és a skála idővel belsővé válhat.
A közös munka eredményei – miből látható a fejlődés?
·
A dühkitörések rövidebbek, a megnyugvás
gyorsabb.
·
A gyerek szavakkal is jelez, mielőtt tettlegessé
válna („Most nagyon mérges vagyok”).
·
Gyakrabban választja a megengedett stratégiát:
elvonul, levegőt vesz, rajzol.
·
Az iskolában tanult megoldásokat otthon is
használja – és fordítva.
·
A felnőttek is érzik: könnyebb vele
kommunikálni, hamarabb visszatér a közös tevékenységekhez.
Az apró lépések mutatják meg, hogy a düh már nem elsodorja, hanem lassan
irányt is mutat a gyermeknek: megtanulja felismerni és kezelni az érzéseit.
👉 A sorozat összes része: