Őszintén be kell vallanom, akkor ezek az éles helyzetek számomra nagy kudarcot jelentettek: nem éreztem kompetensnek magam, hogy sokszor olyan emberként, akit a gyermek nem is igen ismert, vagyis majdnem idegenként én nyugtassam meg vagy emeljem ki a szituációból, és nem tudtam rögtön hatékony tanácsot adni. Másrészt, az a kérdés is felmerült, hogy ezeket a helyzeteket kinek, mikor és hogyan kell kezelnie - hogyan és mikor a gyógypedagógusnak, hogyan és mikor a gyermekkel foglalkozó pedagógusnak. Időnek kellett eltelnie, sok szakirodalmat kellett átolvasnom és tapasztalatot szereznem, mire átláttam és közvetíteni is tudtam a segítsékérőknek, hogy ezek a feladatok hogyan alakulnak, kinek mi a konkrét szerepe, illetve azt, hogy fontos megérteni: a dühkitörések „kezelése” nem abban a pillanatban kezdődik, amikor a gyermek már robban, hanem egy sokkal hosszabb folyamat része. Ez a folyamat a gyermek megismerésével, a bizalmi kapcsolat felépítésével indul, és több kihagyhatatlan lépést foglal magába.
Amikor egy gyermek látszólag egyik pillanatról a másikra dührohamot kap: odavágja a játékot, toporzékol, kiabál, agresszív megnyilvánulásai vannak, a felnőttnek sokszor nehéz megtalálni a hatékony reakciót. Természetesen a pedagógus, akinek csoportjába vagy osztályába ilyen gyermek kerül, és még nem ismeri őt jól, előzetesen nem tud minden helyzetre felkészülni, így azonnal kell megoldania a helyzetet. Ha nincs ehhez elméleti és gyakorlati tudása, teljesen eszköztelennek érzi magát. És azt is látnunk kell, hogy a pedagógusképzésnek jelenleg sem az alap-, sem a továbbképzési szintjein nem kapnak a hallgatók olyan ismereteket, amelyek kifejezetten a dühkitörések kezelésére, az önszabályozás támogatására vagy az ezekből eredő konfliktusok pedagógiai szempontú rendezésére készítenék fel őket. Ez egy komoly hiányterület, amelynek következménye, hogy a pedagógusok gyakran támaszok és kapaszkodók nélkül kerülnek szembe ezekkel a helyzetekkel a mindennapi munkájuk során. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a gyakorlati tapasztalatok és a szakirodalom segítségével közösen keressük és adjuk tovább azokat a módszereket, amelyek valódi támogatást nyújtanak az intézményi környezetben.
Ez a bejegyzéssorozat
éppen ezért született: hogy elméleti alapokra építve, de a mindennapokban is
alkalmazható gyakorlati segítséget nyújtson azoknak a szülőknek és
pedagógusoknak, akik ADHD-s vagy más okból dühkitörésekre hajlamos gyermeket
nevelnek és kísérnek. A tartalmi fókuszt elsősorban a pedagógusok mindennapi munkájára helyezem, hiszen az intézményi gyakorlatban gyakran érzik magukat eszköztelennek ezekben a szituációkban. Ugyanakkor a szülők számára is adhat támpontokat a sorozat, hiszen a gyermek érdeke az, hogy a pedagógusok és a család egymást támogatva, közös szemlélettel kísérjék őt.
A harag nem ellenség, hanem üzenet: megtaníthatjuk a gyermeket, hogyan fordítsa erővé.
Fontos emlékeznünk arra,
hogy a hiszti önmagában életkori sajátosság, főleg a kisgyermekkor
elején. A gyermek ekkor tanulja a frusztráció kezelését, az érzések
felismerését és kifejezését. Vannak azonban olyan helyzetek – például ADHD vagy
autizmus esetén –, amikor a düh gyakrabban, intenzívebben vagy nehezebben
szabályozható formában jelenik meg. A vizsgálati eszközök – például a gyermek
önszabályozási kérdőívek – is rendre azt mutatják, hogy ezekben a helyzetekben
nem önmagában „rossz” viselkedésről van szó, hanem arról, hogy bizonyos érzelmi
és önkontroll-készségek lassabban érnek, fejlesztést igényelnek.
Andrew Powell A
harag megértése című könyve rámutat, hogy a harag önmagában nem
„rossz” érzés, és szükséges is, hiszen a külvilág számára a gyermek belső feszültségét jelzi, amit szükséges valamilyen elfogadható módon levezetni. Lehet romboló, de lehet építő erő is - a lényeg, hogy a gyermek
megtanulja, mit kezdjen vele, és ehhez a felnőtt támogató jelenléte
nélkülözhetetlen, hiszen példát és mintát, módszereket kell találnunk és adnunk a gyermeknek, tanítani az önszabályozási készséget, hogy a fejlődés egy pontján teljesen visszaadhassuk a gyermek kezébe az önirányítás feletti kontrollt. Bár a könyv elsősorban az autizmusra fókuszál, a benne
bemutatott szemlélet – az alacsony feszültségszintű megközelítés, a kiakadás
fázisainak felismerése, a biztonságos haragkezelési módok megtanítása – sok
ponton alkalmazható az ADHD-s és más neurotipikus gyermekek esetében is.
Különösen az óvodáskor
az a szenzitív időszak, amikor ezek a készségek még rugalmasan fejleszthetők.
Ilyenkor van lehetőség arra, hogy a gyermek megtanulja felismerni saját
érzelmeit, biztonságosan levezesse a feszültségét, és fokozatosan elsajátítsa
az önszabályozás alapjait. Éppen ezért lényeges, hogy a szülők és pedagógusok
figyeljenek a gyermek érzelmi állapotaira, és támogassák abban, hogy ezekről
szavakkal, nem pedig szélsőséges viselkedéssel adjon visszajelzést.
A gyermeki dühkitörések
formái
A dühkitörés sokféle
módon jelentkezhet, és minden gyermeknél kicsit más arcát mutatja:
- Verbális formák:
kiabálás, sírás, szitkozódás, ellenkezés.
- Fizikai formák:
toporzékolás, ütés, rúgás, dobálás.
- Tárgyak felé irányuló formák: játékok szétdobálása, építmények lerombolása.
- Önmaguk ellen forduló formák (ritkább óvodáskorban, de előfordul): földre veti
magát, ütögeti magát, nekimegy valaminek.
- Rejtettebb formák:
teljes visszahúzódás, síri csend, grimaszolás, furcsa mozdulatok – amikor
kívülről úgy tűnik, mintha „semmi sem történne”, de belül nagy feszültség
zajlik.
Ezek a megnyilvánulások
elsőre ijesztőek vagy zavarba ejtőek lehetnek, de mind ugyanarra a belső
küzdelemre utalnak: a gyermek még tanulja, hogyan szabályozza erős érzéseit. A
kérdőíves vizsgálatok is azt jelzik, hogy a düh megjelenési formái
változatosak, de mögöttük mindig ugyanaz az alaphelyzet áll: a gyermek
önszabályozási képességei még kialakulóban vannak.
Mit mutatnak a kutatások
az önszabályozásról?
A gyermek
önszabályozását vizsgáló kérdőívek rendre megerősítik, hogy:
- a dühkitörések mögött legtöbbször az érzelmek
szabályozásának nehézsége áll,
- a merevebb gondolkodás és a változásokhoz való nehéz
alkalmazkodás fokozza a frusztrációt,
- a szociális helyzetekben megjelenő agresszió gyakran a
kommunikációs eszközök hiányát tükrözi,
- a tudatos önszabályozás fejlesztése kulcs ahhoz, hogy a
gyermek biztonságosabban kapcsolódjon társaihoz és a felnőttekhez.
Ez azt jelenti, hogy a
dühkitörések nem „rosszaságot” jeleznek, hanem olyan készségeket, amelyeket még
tanulni kell – és ebben a szülők, pedagógusok támogató jelenléte a
legfontosabb.
Az óvodáskorú gyermekeknél
ezek a lépések különösen fontosak, mert ekkor alakulnak ki azok az alapvető
érzelmi és önszabályozási készségek, amelyek az egész későbbi életükre hatással
lesznek.
A Dühből
egyensúly – A gyermeki harag megértése és kezelése címmel tervezett
bejegyzéssorozatban azt vizsgáljuk, milyen okok állhatnak a gyermeki harag
mögött, hogyan ismerhetjük fel a dühkitörés előjeleit, és miként kísérhetjük a
gyermeket a „fortyogástól” a lecsengésig.
Szó lesz arról, hogyan csökkenthetjük a mindennapi konfliktusokat világos
kommunikációval, struktúrával és a szenzoros igények figyelembevételével.
Megnézzük, mit tehetünk, ha a kiakadás mégis bekövetkezik, és hogyan
támogathatjuk a gyermeket abban, hogy biztonságos módokat találjon az érzelmei
kifejezésére, a feszültség levezetésére.
A célunk nem csupán a
dühkitörések megelőzése vagy kezelése, hanem az, hogy a gyermek megtanuljon
együtt élni saját érzéseivel, és ezáltal kiegyensúlyozottabban,
biztonságosabban kapcsolódjon a világhoz.