Erre a kérdésre két elmélet épül. Az elsőnek, miszerint a tulajdonságokat nem lehet változtatni, fiziológiai alapja van.
A második elmélet ennek éppen az ellentéte, amit többek között
Binet munkássága támaszt alá. Meglepő volt olvasni, hogy a
Binet-intelligenciateszt nem is azzal a céllal készült, amire manapság
használjuk. Hiszen szerzője azon elmélet alapján dolgozta ki, miszerint a
rendszeres gyakorlás, a megfelelő módszerek használata és a nevelés alapvető
változásokat tud létrehozni az intelligenciában. Ezek alapján felmerült bennem
a gondolat, hogy talán ha az alkotónak ezt a törekvését figyelembe vették volna
azok, akik a használatát elrendelték, illetve akik a szakértői bizottság
vizsgálati protokollját kidolgozták, akkor az egész vizsgálat más alapokról
indulna és más eredményeket hozna. Mennyire más lenne, ha az intelligenciavizsgálat
és a pedagógiai vizsgálat sem egy rögzült tudati beállítódás alapján mérne,
hanem a vizsgált gyermek taníthatóságát, illetve a tanulásra való hajlandóságát
vizsgálná, és ezek keretében adna egy átfogó képet a kognitív struktúrákról.
Ebben a vizsgálatban a vizsgáló a gyermek felé a jelenlegi szabályok szerint
semmilyen visszajelzést nem igazán adhat, ami rácáfol az emberi viselkedés
egyik alapvető sajátosságára, hiszen a gyermek sem, és a felnőtt sem robot,
hanem olyan személyek, akik egy interaktív kommunikácós helyzetben vesznek
részt. Ha megváltoztathatnám a teszt felvételének módját, hogy az általam
gondoltak alapján teljesebb képet adjon a gyermekről a feladatok elvégzésének
módja és eredménye, akkor igenis, lenne a felnőtt részéről visszajelzés,
mégpedig nemcsak az alapvető emberi kommunikációt fémjelző visszajelzések,
hanem pontosan az a fajta, amelyik a termékeny tudatra való átváltást, illetve
annak bátor használatát ösztönözné a vizsgálat közben is. Ha ez a mód
megvalósulna, eredményként azt várnám, hogy a gyermek kognitív működése mellett
képet kapjunk a belső motivációiról, mozgatórugóiról is, a rögzült
tudat-termékeny tudat horizontján, hiszen a gyermekről kiadott szakértői
vélemény a vele foglalkozó pedagógusok számára ilyen tartalommal sokkal
mélyebb képet és nagyobb segítséget, pontosabb támpontokat adhatna e terület
ismeretében.
Igazán érdekesnek és hasznosnak tartom ennek az elméletnek a
megismerését, hiszen a pedagógiai munkában, számomra a gyógypedagógiai munkában
nagy segítség lehet a továbbiakban az, hogy a kétféle beállítódás megismerése
alapján fel tudom ismerni a kétféle működés megnyilvánulását tanítványaim
esetében is.
Az író a cikk folyamán végigvezet azon, hogy bizonyos szempontok
figyelembe vételével hogyan alakulnak a jellemzők a két típus esetében. A saját
munkámban, gyógypedagógusként az egyik legfontosabb terület a gyerekek reális
énképének alakítása, önreflexiós tevékenységük elősegítése, fejlesztése. Az
olvasottak segítséget nyújtanak ehhez is, a jellemzők ismeretében. A sajátos
nevelési igényű gyermekeknél nagyon nagy probléma például, hogy azt
tapasztalom, pedagógusaik (az integráló intézményekben) kevés százalékban
fogadják el őket, ezért nemhogy azt az alapvető attitűdbeli hozzáállást nem
kapják meg, amit többségi társaik, de sokszor elutasításban és az ezzel járó
egyéb bánásmódban van részük. Holott sokkal nagyobb segítségre szorulnának,
aminek alapja a pedagógus elfogadó attitűdje lenne. Ilyen körülmények között
azt is el tudom képzelni, hogy még egy termékeny tudat beállítódású gyermekben
is elsorvad az erre való belső késztetés, ennek következtében pedig kognitív
teljesítménye messze alulmúlja azt a szintet, amit képességei szerint
teljesíteni is tudna, és nem mellesleg, a reális énkép kialakulásának esélye is
nagy mértékben csökken nála. Mit tehetek én ilyen helyzetekben
gyógypedagógusként? ...
Tanulságos volt olvasni azt a bekezdést, amelyből megtudhatjuk,
hogy az úgynevezett motivációs „sikerkönyvek” miért nem hoznak eredményt a
rögzült tudatú embereknél. Mivel ezek a könyvek a biztató gondolatok mellé nem
adnak stratégiát, az olvasók nem találják meg a könyvekben a siker kulcsát, így
motivációjuk csak rövid ideig tart. Ugyanígy, rádöbbentem, hogy ha nem ismerem
fel egy gyermekben, melyik fajta tudati beállítódás jellemző rá, akkor hiába
biztatom arra, hogy egy-egy feladatban esetleges sikertelenségét ne kudarcnak
élje meg – ennél sokkal mélyebb szinten kell segítenem az énképe fejlesztését
és a termékeny tudat használatára való átváltást.
Ha továbbra is ebben a folyamatban gondolkodom, hogy iskolai
környezetben, illetve a gyógypedagógiai foglalkozáson, kétszemélyes vagy
kiscsoportos helyzetben a gyermeknek segíteni szeretnék, fontos támogatásként
értékelem a cikknek azt a részét, amely bemutatja, mik lehetnek a gyermekek
tudatbeállítódását meghatározó eredők, és hogyan terelhető a tudatbeállítódás a
rögzült felől a termékeny tudat irányába.
Értelmezésem szerint elsőként azt kell felismerni, hogy a rögzült
tudati beállítódású gyermek folyamatos bizonyítási kényszer alatt áll, amiből
az önreflexiós készség fejletlen volta is következik. Tapasztalataim szerint az
ilyen gyermek mindig a legjobb eredményre törekszik, nem ismeri saját
erősségeit és gyengeségeit, nem vállalja a felelősséget a vele történtekért, mindig
a külső körülményeket véli hibásnak. Még a legenyhébb kucarc esetén is
frusztrált lesz, rosszabb esetben dühkitörést produkál, önmagát becsmérli,
minden rosszat elmond magáról, és a körülményekben próbál önigazolást keresni.
Tévesen mindig győztesnek hiszi magát, bizonyos szempontból a társai felett
állónak, de a kudarcok után ez az ellentétébe fordul át, és azonosul a
kudarccal - ha már nem lehet a legjobb, vesztes szerepbe kerül önmaga számára.
Ez a folyamat pedig olyan lesz, mint egy lefelé tartó spirál, önmagát gerjeszti
az egyre rosszabb állapotok felé, sok esetben viselkedési probléma alapvető oka
is lehet.
Tehát, elsősorban a két terület, az erősségek és gyengeségek
feltérképezése lehet a feladat a gyermekkel, majd a gyengeségek alapos
elemzése, és az ezeken való munkálkodás céljának meghatározása, illetve ezekhez
a módszerek, tevékenységek hozzárendelése. Mi az a bemeneti állapot, amin a
gyermek munkálkodni akar, amit fejleszteni szeretne. Így rávezethető lesz arra,
elképzelésem szerint, hogy a gyengeséget elsősorban belássa, majd ne
gyengeségnek, hanem kiindulási alapnak tekintse. Ez fejleszti önelfogadását is,
illetve, motiváció lehet számára az erőfeszítésekben, növelheti benne a
kockázatvállalásra való hajlandóságot, ha látja, hogy a tanulásnak ez egy
módja, amikor a gyakorlás segíti a sikerhez vezető úton. A gyakorlásban pedig
benne van a hibázás lehetősége, sőt, a hibák fontos jelzők arra nézve, hogy
konkrétan mind kell dolgozni a sikerhez, tehát, segítenek a pontosításban.
A
cikknek szintén nagyon értékes része volt számomra az, amelyik a pedagógusok
beállítódásának fontosságáról ír. Ahogy a gyermeknél, a pedagógusok
szempontjából is nagy különbséget okoz a kétfajta tudati beállítódás, ám
sajnos, ennek az általuk tanított gyermekekre nézve is lehet negatív hatása.
Érdekes
ebből a szempontból először is A csekély igyekezet szindrómája c. fejezetben
bemutatott tanuló esete, aki, miután elhitte, hogy az erőfeszítés nem
szégyenletes dolog, hanem olyan, ami segíthet számára a fejlődésben,
"elkezdett tanulni"... Ennek tanulságául az szűrhető le, hogy fontos
a tanulókkal is megismertetni és bennük is tudatosítani ezt a kétfajta tudati
beállítódást, hiszen nagyon sokat segíthet nekik ez az ismeret és a megértés,
és motiválhatja őket a fejlődés útján.
Bár
ez eddig is nyilvánvaló volt, mégis, a fentiek ismeretében, elképesztő
belegondolni, hogy a pedagógusoknak mekkora a felelőssége abban, hogy a
gyermekekben rejlő képességeket kibontakoztassák, és ne az éppen ellenkező úton
indítsák el őket. Sajnos, manapság is sokat lehet hallani a tanári
agresszióról, a gyermekekkel való méltatlan bánásmódról, lelki terrorról…
Véleményem szerint ugyanilyen mértékű negatív hatást érhet el az a pedagógus
is, aki csak „szimplán” rögzült tudati beállítódású, és így kezeli a rábízott
tanulókat, nem is tudván azt, hogy milyen hatásokat fejt ki önkéntelenül rájuk,
ezzel a tudattalan beállítódásával.
Ahogy
már a cikk elején említett intelligencia teszttel kapcsolatban is írtam, hogy
Binet a támogató környezet és megfelelő módszerek együttesének hatására
alapozza az intelligencia fejlesztését, ez visszaköszön a pedagógusok tudati
beállítódásával kapcsolatos részben is. Hiszen hogyan is tudna megfelelően
támogató környezetet nyújtani egy rögzült tudati beállítódású pedagógus a tanítványainak?
Ez lehet az a környezet, amiről a cikk írója is beszámol saját élményként, hogy
tanára intelligenciapontok alapján osztályozta a tanulóit csoportokba, és ennek
megfelelően kapták a feladatokat. Ezért elég elrugaszkodott álláspontnak
tekinthető, de én mégis vallom, hogy pedagógussá csak olyan személyiségű ember
válhatna, akiben megvan a megfelelő attitűd, gyermekekhez való hozzáállás,
illetve a termékeny tudati beállítottság. Valami ilyesfajta szempontrendszernek
kellene, hogy a jelölt egy alkalmassági vizsgán megfeleljen, és
pedagóguspályára léphessen, majd annak érdekében dolgozhasson, hogy a rábízott
diákokat minden szempontból segítse, támogassa. Értem ez alatt a tanulás
támogatását és a gyermekek személyiségének kibontakoztatását, az olyan hozzáálást,
amely a gyerekeknek stratégiákat ad, tanít, és motiválja a őket arra, hogy
erőfeszítéseket tegyenek a siker érdekében.
Szorosan
kapcsolódik ide ebben az értelmezésben is a cikk utolsó része, ami a dicséret
fajtáit és hatásait elemzi. Erről sok helyen lehet ma már olvasni, és lehet
tudni, hogy pusztán csak a képességek dicsérete akár kártékony is lehet a
gyermekre nézve, míg az erőfeszítés dicsérete szárnyakat adhat a gyengébb
képességű tanulóknak is. Ebben a témában is inkább azt emelném ki, hogy mindez
hogyan kapcsolódik a pedagógus tudati beállítódásához. Azt gondolom, a
pedagógus részéről mindenképpen a termékeny tudati beállítódás lenne szűkségszerűbb a
motiváció helyes és hatékony alkalmazásához, aminek egyik eszköze lehet például
az erőfeszítés dicsérete. Ez a forma a rögzült tudatú gyermekeknél a
tudatbeállítódás váltását támogathatja – természetesen a fentebb már bemutatott
folyamat részeként –, a termékeny tudatú gyermekek esetében pedig tovább
fokozza kockázatvállalási kedvet és a problémamegoldó gondolkodásra ösztönöz,
így segítve az önálló ismeretszerzést is.
