Az előző részben láttuk, hogyan taníthatjuk a gyermeket arra, hogy
felismerje és szabályozza saját érzelmeit. Most azt nézzük meg, hogyan fonódik
össze mindez a pedagógus, a gyógypedagógus és a szülő közös munkájában, és
milyen jelekből látszik, hogy valóban működik a rendszer.
A gyermek számára a legerősebb tanulási forma a felnőtt viselkedésének megfigyelése. Ha a szülő vagy pedagógus a saját dühét tudatosan kezeli, ezzel közvetlen példát ad. Nem baj, ha a felnőtt is kibillen, a lényeg az, hogy láthatóvá tegye a szabályozás folyamatát: kimondja, hogy mérges lett, majd mély levegőt vesz, vagy rövid szünetet tart, mielőtt újra megszólal. Az óvodai és iskolai helyzetekben a pedagógus reakciói különösen erős üzenetek: ha zaj vagy provokatív viselkedés közben lassít, nyugodtan újrafogalmazza a szabályt, vagy csendesen számol, azzal azt modellezi, hogy a düh és a frusztráció biztonságosan kezelhető. Ezek az apró önszabályozó lépések gyakran többet tanítanak a gyermeknek, mint bármely szóbeli magyarázat, mert az érzelmek kezelését elsősorban a felnőtt példájából tanulja meg.